Végül egy tapasztalt és empatikus gyerekorvos derített fényt az esetre. Amikor
rákérdezett, kiderült, hogy Zs.-re „rászállt” néhány osztálytársa, akik a többiek
közönyös vagy éppen kárörvendő szemei előtt módszeresen gyötrik, zaklatják. A
szülők számára nemcsak az jelentett megrázkódtatást, hogy gyermeküknek ilyen sok
fájdalmat kellett kiállnia, hanem az is, hogy még nekik sem mert szólni a történtekről.
A fenti eset korántsem egyedi, bár a magyarországi helyzetről még keveset tudunk.
Nyugaton közel 30 éve kutatják ezt a jelenséget, amelynek itthon még elfogadott
neve sincs. Az első, alig néhány évvel ezelőtt megjelent magyar nyelvű cikkek,
könyvek pszichoterrornak vagy mobbingnak nevezték (ez utóbbi kifejezés a mob 'csőcselék' angol szóból ered), de egyik megnevezés sem tudott gyökeret verni.
Ma bántalmazásként vagy iskolai zaklatásként emlegetik a sajnos egyre gyakrabban
előforduló jelenséget. Hogy jobban megértsük, miről is van szó, érdemes egy percre
elidőzni magánál a fogalomnál: a „bántalmazás” kifejezés egyértelműen fizikai
erőszakra utal, ám a gyerekek egymás közötti erőszakos akciói gyakran nem fizikai,
„csupán” lelki fájdalmat okoznak. Ezért tartjuk kifejezőbbnek a „zaklatás” fogalmának
használatát.
Miről is van szó?
Nem könnyű meghatározni az iskolai zaklatás fogalmát. A gyerekek sokféle durvaságot
elkövetnek egymással, de nem mind minősül zaklatásnak. A zaklatás ugyanis egyfajta
„bántás, a bántás kedvéért”, s ez megkülönbözteti a diákok közötti konfliktusok
erőszakos rendezésétől, s a durvaságba hajló rangsorképző vetélkedésektől is.
A téma első és máig leghíresebb kutatója, a norvég Dan Olweus nyomán mára széles
körben elfogadottá vált, hogy akkor beszélünk iskolai zaklatásról (angolul: a
bullying, vagyis erőszak, zsarnokság, terrorizálás), ha a helyzet az alábbi három
ismérvnek megfelel:
- a zaklató szándékosan, tudatosan, legtöbbször konkrét ok nélkül akarja bántani
az áldozatot;
- a zaklatás ismétlődően, huzamosabb ideig zajlik;
- a zaklató és az áldozat között erőbeli vagy hatalmi különbség van, ami miatt
az áldozat nincs abban a helyzetben, hogy megvédje magát.
Vagyis, bár nyilván ez is problémát okoz a szülőknek, gyerekeknek és pedagógusoknak,
nem számít zaklatásnak, ha két, nagyjából egyforma erős gyerek „oda-vissza” csúfolja,
lökdösi vagy akár üti-veri egymást. Vannak viszont a zaklatásnak olyan rejtett
formái, amelyek legalább akkora szenvedést okoznak az áldozatnak, mint a fizikai
bántalmazás. Pszichikai terrornak minősül a megfélemlítés, a zsarolás, vagy amikor
olyasmire kényszerítik az áldozatot, amit nem akar megtenni. De súlyos traumát
okoz a társas élettel kapcsolatos bántalmazás is: ilyenkor az áldozatot kiközösítik,
levegőnek nézik, a kapcsolatai szétrombolásával fenyegetik stb. Vannak a zaklatásnak
sajátos, indirekt formái is, amikor a kipécézett gyereknek jelen sem kell lennie
ahhoz, hogy áldozattá váljon: ilyen a rágalmazás, a pletykaterjesztés, a rosszindulatú
szövegek vagy képek küldése vagy terjesztése mobiltelefonon vagy interneten.
Titokban marad
Nem tudjuk, az iskolai zaklatás a gyerekek mekkora hányadát érinti. A dolog természetéhez
tartozik ugyanis, hogy az események a felnőttek előtt rejtve maradnak. A zaklatás
gyakran olyan eldugott helyeken történik, ahol a felnőttek nem látják (mosdóban,
öltözőben, az udvar távoli zugaiban). Ezért nem meglepő, ám annál súlyosabb probléma,
hogy a felnőttek – szülők és pedagógusok – rendre alábecsülik a jelenséget. Pedig
a téma kutatói vizsgálatokkal támasztják alá, hogy a rendszeresen zaklatott gyerekek
aránya 10-15% lehet. Ez azt jelenti, hogy minden osztályban van 3-4 gyerek, akiknek
a társak közösségében élmények és örömök helyett megpróbáltatásban és félelemben
van részük!
A zaklatóknak nyilvánvalóan érdeke a titkolózás. Fájdalmasabb arra gondolni,
vajon miért nem szólnak a szemtanúk, miért nem kér segítséget az áldozat? Sajnos
azonban a jelenséget övező titok a dolog lényegéhez tartozik: a problémát ugyanis
a félelem tartja fenn. A gyerekek nem bíznak abban, hogy a felnőttek megvédhetik
őket, hiszen nem lehetnek mindig felügyelet alatt. Ráadásul az árulkodás, a spicliskedés
a gyermekközösségekben szinte megbocsáthatatlan bűnnek számít.
A társak is félnek
A leghatékonyabban a többi gyerek léphetne közbe. Ha a szemlélők az áldozat mellé
állnának, képesek lennének leállítani zaklatást. A zaklató elveszítené támogató
közönségét, s így az egész akció értelmetlenné válna. De minél magabiztosabbak
a zaklatók, a gyerekek annál jobban félnek, hogy ők is áldozattá válhatnak. Akár
együtt éreznek az áldozattal, akár nem, a legbiztonságosabbnak az tűnik, ha csendben
vannak – sőt a csoporthatás folytán gyakran a zaklatót támogatják.
Nyilvánvaló, hogy a felelősség elsősorban a felnőtteké. Azokban az iskolákban
lehet visszaszorítani az erőszakot, ahol a gyerekekre valóban egész nap, mindig
és mindenhol, tudatosan figyelnek. Ahol törekednek arra, hogy a gyerekek ne unatkozzanak.
Ahol világosak és egyértelműek a szabályok, ahol a szabályszegésnek következményei
vannak, ahol nem tűrik el a zaklatás semmilyen formáját. Ahol törekednek az összetartó,
szolidáris közösség kialakítására és fenntartására. Természetesen mindez nem lehet
igazán hatékony a szülők támogatása nélkül. Gondoljunk erre akkor, amikor tiltakozunk
valamilyen iskolai szabály – vagy a szabályszegés következménye – ellen!
Mit tehetek?
A legfontosabb, amit a szülő megtehet, hogy figyel gyermekére, és észreveszi,
ha baj van. A kedvetlenség, az iskolába járás elleni tiltakozás, a tanulmányi
eredmény romlása, az evési, alvási problémák, fejfájás, gyomorfájás azt jelzi,
hogy a gyermeknek valamilyen komoly, az erejét meghaladó gondja van az iskolával.
(Természetesen a probléma hátterében más is állhat, nem csak a zaklatás.) Beszéljünk
a gyermekkel, derítsük fel a helyzetet! Ha zaklatásról van szó, mindenképpen mondjuk
el az osztálytanítónak, az osztályfőnöknek, s beszéljük meg, milyen intézkedéseket
tud és akar tenni! Ha úgy érezzük, a pedagógus nem veszi komolyan a problémát,
beszéljünk az iskola igazgatójával is.
Számítanunk kell arra, hogy a súlyosabb esetekben a direkt beavatkozás nem hatásos;
a változáshoz hosszabb távú, átgondolt, az egész közösséget érintő intézkedési
terv szükséges. Ha az idő múlásával úgy érezzük, hogy nincs változás, ha az iskola
láthatóan nem tudja vagy nem akarja megvédeni a gyereket, akkor vigyük át másik
iskolába, ahol tiszta lappal indulhat. Biztassuk arra, hogy álljon ki magáért,
szálljon szembe azokkal, akik bántani akarják, mert az esetek többségében éppen
azok a gyerekek a legtöbbet szenvedő áldozatok, akik tehetetlennek bizonyulnak.
De a probléma nemcsak az áldozatok szüleit érinti: a jelenséggel mindnyájunknak
dolga van. Ha arra neveljük gyermekeinket, hogy vállaljanak felelősséget, hogy
álljanak ki egymásért, békésebb jövőt építhetünk.
Forrás: www.koloknet.hu
