Nagyon nehéz kérdéshez érkeztünk el. Sok egymásnak ellentmondó érzés forrása, amikor arra keressük a választ, mit tehet a pedagógus az iskolai agresszivitás ellen. A családi környezet, a szülői kapcsolatok, a gyermek egyéni alkati jellemzői sok szempontból a legmeghatározóbbak az agresszív megnyilvánulások szempontjából, ennek ellenére jól körvonalazódott, hogy milyen nagy felelőssége van a pedagógusoknak a sérült minták korrekciójában, a megfelelő segítség, támogató légkör biztosításában - ami lehetőséget kínál a gyermek számára, hogy önálló, független, a saját életéért felelősséget vállaló lénnyé váljon, hogy rátaláljon saját szabadságára, függetlenül attól, mi az, amit a családból hoz magával -, illetve abban, hogy a gyerekeket abba az irányba terelhesse, ami képességeik és tehetségeik kibontakozását biztosítja, valamint hogyan járulhat hozzá a gyermek önbecsülésének megerősítéséhez.

Az elmúlt években többféle stratégiát igyekeztek kidolgozni a gyerekek iskolai zaklatásának megakadályozására. Olweus a III. Európai Pszichológiai Konferencián hívta a fel a figyelmet arra, milyen veszélyeket tartogat, ha a felnőttek nem akadályozzák meg az iskolai zaklatást és kiszolgáltatottságot (Vajda, 1999). Ha nincs beavatkozás, a gyerekek antiszociális megoldási mintákat visznek magukkal. Norvégiában a nyolcvanas évek második felében az ország számos iskolájára kiterjedő kampányt szerveztek az iskolai zaklatás csökkentésére, melynek hatására sikerült visszaszorítani annak iskolai előfordulását. A program vázlatát az alábbi táblázat foglalja össze.

Forrás: Olweus, 1999.

Nyilvánvaló tény, hogy az agresszivitás kapcsán elkerülhetetlen, hogy közvetlenül beavatkozzunk elmérgesedett helyzetekbe, de fel kell tennünk magunknak azt a kérdést is, mit tehetünk azért, hogy elejét vegyük a konfliktusok agresszív megnyilvánulásokban kicsúcsosodó epizódjainak.

Jól látszik, hogy Olweus egyrészről változást hangsúlyoz az iskola szervezeti életében, ami lehetőséget kínál arra, hogy egy diák kapcsán az osztályt tanító tanárok közös megbeszéléseket folytathassanak, megoszthassák egymással tapasztalataikat, kiderüljön, mi lehet az oka annak, hogy egy engedetlen diákkal az egyik tanár tud bánni, a másik nem.

A szervezeti szint másik fontos lépcsője a segítők bevonása, amelyen keresztül megvalósulhat és kiegészülhet az egyén szintjének kezelése. Az iskolapszichológus és gyermek- és ifjúságvédelmi felelős helyben, rögtön a probléma kapcsán bevonhatóak. Előnyt jelent, hogy az iskolapszichológus folyamatos kapcsolatot tart a tanárokkal, szülőkkel és gyerekekkel, órákat látogat és az órán tapasztaltakkal kapcsolatban visszajelzést ad a pedagógusnak, segít a gyermekkel kapcsolatos konfliktusok rendezésében, a mediációban, az esetmegbeszélő csoportok moderálásában. Az ifjúságvédelmi felelős a gyermekbántalmazás kockázati tényezőit segít felderíteni az osztályon belül, szintén kapcsolatot tart a pedagógusokkal, szülőkkel és gyermekekkel. Adott esetben a jelzőrendszer bevonását kezdeményezhetik (nevelési tanácsadó, gyermekjóléti szolgálat, gyámhatóság, rendőrség).

Az osztály szintjéért elsősorban a pedagógus felelős, de fontos, hogy szakmai segítséget kérhessen, ne elszigetelten küzdjön a problémával, hanem a tanártársak és segítők bevonásával dolgozzon, melynek előszobája ismét a szervezeti szint, hiszen az iskolavezetésnek kell elérhetővé tennie és támogatnia ezeknek a fórumoknak a működtetését. Olweus szintén felhívja a figyelmet a művészeti nevelés agressziókezelésben betöltött szerepéről, amiről a későbbiekben még részletesen is szót ejtünk.

Fontos, hogy a tanár minél alaposabban kövesse a legapróbb jelzéseket a gyerekek részéről. Jelentéktelennek tűnő gesztusok, metakommunikatív megnyilvánulások is jelzései annak, milyen játszmaképletek bontakozhatnak ki az osztályban, illetve melyek azok a diszpozíciók, amelyek a tipikus áldozati, illetve elkövetői szerepre predesztinálják a diákokat. Ehhez rá kell szánni az időt arra, hogy a gyerekekkel szabad beszélgetéseket kezdeményezzen az osztályfőnök. Legyen lehetőségük a gyerekeknek szabadon megnyilvánulni.

Sokat segíthet az is, ha az osztályon belül a kortárs mediációra is hangsúlyt fektet a tanár. A lehető leghatékonyabb módja a konfliktusok kezelésének, ha a gyerekek azt egymás között képesek lerendezni és nem szorulnak a felnőttek fegyelmező beavatkozására. Ha vannak olyan kijelölt felelősök, akik ebben kompetensek, igazi partneri viszony alakulhat ki a gyerekek, illetve a gyerekek és felnőttek között is.

Ezen a ponton rendkívül fontos kiemelni a partnerség szempontját, vagyis ha a tanár tekintettel van a diákok igényeire, és rájuk bízza, hogy az osztály leghatékonyabb működésének feltételeit ők maguk dolgozzák ki, tegyenek javaslatokat, amellyel kapcsolatban a tanár közös megbeszélés formájában visszacsatolást nyújt és eljuthatnak a konszenzus megteremtéséig. Mindez hihetetlen erőforrássá válhat az osztály számára, ami a tiltások és korlátok közé szorítottság élményét képes felülírni, és akár az otthoni mintákkal szemben is új, működőképes alternatívákat kínál, amely az élet más területein is modellértékű alapokat teremthet.

Az akut kezelés természetesen sokszor elkerülhetetlen. A tanárnak be kell avatkoznia egy konkrét agresszív megnyilvánulás kapcsán, mert a diákjai testi épsége foroghat veszélyben. Az intervenció ezen formája szintén fontos készséget igényel a pedagógusok részéről.

A fentiek alapján jól érzékelhető, hogy a szervezeti szinten működtetett és támogatott preventív munkának van a legmeghatározóbb szerepe az iskolai agresszió kezelésében, ahol kiemelkedő fontossága van a tanár munkájának: szupportív, támogató, koordináló és szakmai közvetítő szerepet tölt be az osztály életében. Nagy felelősség ez, és komoly módszertani kultúrát igényel a pedagógus részéről, ami nem nélkülözheti a hitelesség, elfogadás, empátia és humor erőforrásait sem.

Szerző: E. Tóbiás Sára

Irodalom:

Olweus, Dan (1999) Az iskolai zaklatás. In.: Educatio, 04.