Jodi Picoult előző könyveihez hasonlóan itt is elég meredek témát feszeget: az
iskolai erőszakot. Adott egy 17 éves fiú, Peter, aki egy reggel felpakolja a hátizsákját
nem éppen iskolába illő dolgokkal, s a gimnáziumban 19 perc alatt megöl 10 embert
és megsebesít egy csomó másikat. Folyik a nyomozás, készülődnek a tárgyalásra,
a bírónő lánya, Josie túlélte a tragédiát, de emlékezetkiesése van, a védőügyvéd
megpróbál valami enyhítő körülményt találni, a nyomozó úgy érzi, valami elkerülte
a figyelmét stb. Aztán szépen lassan megtudhatjuk, hogy mi vezetett el az ámokfutásig,
mert ez nem olyan egyszerű. Rengeteg emberen keresztül tudjuk meg mindezt, és
nem feltétlenül csak az áldozatok, szemtanúk közül kerülnek ki a szereplők.
Ismét csak kiderül, hogy a szülők többsége csak jót akar, de valahol mégis elveszíti
a kapcsolatot nemcsak a kamaszodó gyermekével, de a valósággal is, és értetlenül
áll a következmények előtt. Hiába keresi azonban, mégsem tud rámutatni egy pontra,
hogy itt rontotta el, itt kellett volna másképp viselkednie. Számára mindig ott
marad a kérdés: hogy nem látta ezt?
Nem újdonság az sem, hogy a gyerekek mennyire kegyetlenek, s főleg egymással.
Hogy a tanárok, nevelők hiába avatkoznak be, a dolgok nem fognak az ő ráhatásukra
feltétlenül jobbá válni. Egy középiskolában pedig megvannak a klikkek, megvan,
hogy ki hova tartozik, kire milyen szabályok érvényesek, és ki meddig mehet el.
Van, aki bármeddig és van, aki annak érdekében, hogy befogadják, kedveljék, inkább
marad csendben. Persze nem mindenki fogja magát és öli meg az osztálytársait,
még akkor sem, ha egy évtizeden keresztül használják lábtörlőnek. ...
