A ’90-es évek elejétől erőteljes igény mutatkozott az önálló etika (emberismeret, erkölcstan stb.) tantárgy közoktatásunkba történő bevezetésére, így a Nemzeti alaptanterv Ember és társadalom műveltségterületén belül kapott helyet ez a részterület. A kerettantervi szabályozás után az Emberismeret, etika önálló modultantárgy lett a 7. és 11. évfolyamon, heti 1 órában, továbbá érettségi tárgyként is választható (volt). Egyetemek, főiskolák vezették be az oktatói képzést, és néhány tankönyv(-sorozat), taneszköz is készült, azonban a tantárgy helyzete jelenleg periférikus.

Az etika modul oktatásának törvényi és tartalmi szabályozása részben (látszólag) megoldott a NAT, a kerettantervek és helyi tantervek (pedagógiai programok) révén, azonban az oktatási struktúrán belüli megerősödését számos probléma, megoldatlan kérdés akadályozta, melyek vonatkoznak a tantárgy tartalmi hangsúlytevésére éppúgy, mint az elmélet-gyakorlat arányára vagy az oktatók személyére, módszertanára stb.

Az etikatanárok képzésével, felkészítésével kapcsolatos kérdéseinkre dr. Kotschy Beáta, a Sapientia Szerzetesi Hittudományi Főiskola Pedagógia tanszékének tanszékvezetője válaszolt.

A jelenlegi tanárképzésben jelen van az etikaoktató-képzés.  Népszerű ez a szak az Önök intézményében? Jellemző-e hogy kik választják ezt a szakot? 

Kotschy B.: A szak népszerűsége változó volt. A Sapientián 80 tanár végzett szakirányú továbbképzést etika szakon kb. 8 év alatt. 2006-tól csökkent a létszám, majd ez a képzés meg is szűnt 2008-tól, amikor a bolognai rendszerben önálló (második) szakképzettséggé vált az etikatanári képzés. Azóta ismét vannak hallgatóink. Egy részüknek kiegészitő szakként, a főiskolai végzettség MA szintre emelése a célja, másik felük viszont második szakképzettségét szerzi a hittanár-nevelő szak mellett. Bár a hittanári szak mellett nem kötelező második szakképzettséget szerezni, mint a többi közismereti tárgynál, az érdeklődés és az elhelyezkedés lehetőségeinek figyelembevételével a hallgatók és oktatók egyaránt fontosnak tartják az etikatanári vagy pl. a gyermek- és családsegítő tanár szakok felvételét. 

A szak népszerűségét erőteljesen befolyásolja az a tény, hogy a 90-es évek elején elinduló etikatanítás már néhány év alatt elakadt, alig van olyan iskola, amelynek tantervében helyet kapna. Ugyanakkor a közvélemény fontosnak tartaná a széles körű bevezetését. Tarthatatlan az az állapot, hogy érettségiig jutnak el a tanulók anélkül, hogy magáról az emberről mint egyénről és mint társadalmi lényről tanulnának közvetlenül. Sem a pszihológia különböző területei, sem a szociológia, antropológia vagy etika nem jelenik meg „tananyagként”. Pedig rendelkezésre állnak kész, a gyakorlatban már bevált programok, mint pl. Kamarás Istvánnak és munkatársainak programjai, tankönyvei. Oktatáspolitikai döntésre lenne szükség, hogy ne az igazgató döntése legyen az etika beépítése a pedagógiai programokba. Természetesen tisztában vagyok azzal, hogy az óraszámok nyújtotta keret jelenleg ezt igen megnehezíti, de a megoldás keresése nem halaszható már sokáig.

Az erkölcstan oktatására készülő pedagógusokat speciális tartalmakkal, módszertani eszköztárral kell-e felruházni? Maga a képzés sem rendelkezik sok évtizedes múlttal.
Milyen korlátokkal, nehézségekkel küzdenek az etikatanárok képzése során?

Kotschy B.: Az erkölcstan önálló diszciplína, természetes, hogy jól körülhatárolt speciális tartalma és kidolgozott megismerési, módszertani eszköztára van. Ugyanolyan képzési feladatai vannak, mint bármely más szaknak. Mivel régebben nem volt ilyen szakos tanárra szükség, nem volt kiterjedt képzés sem. Később, amikor a középiskolákban megjelent a filozófia  és az etika iránti igény, nagy gondot jelentett, hogy ki tanítsa ezeket az ismeretköröket. A filozófia szakos tanári képzés helyzete megerősödött az egyetemeken. Azt hiszem, a képző intézmények számára semmiféle nehézséggel nem jár, ha az etika szakot is bevezetik. Lehet, hogy egy-egy szakterületen (pl. bioetika, gazdaságetika stb.) külső szakember segítségére van szükség, de ez nem jelenthet problémát.

Morális kérdések adekvát feldolgozására, megvitatására, a tartalmak közvetítésére hiteles, szilárd erkölcsi alapokkal rendelkező pedagógus képes. Mennyire „tanítható” ez a hivatás, ill. milyen mértékben befolyásolja az egyén jelleme, világfelfogása?

Kotschy B.: Ez egy általánosan felvethető kérdés. Minden szaktanárra vonatkoztatható a szilárd erkölcsi alapok igénye. Bármennyire nem gondolunk rá, a matematikatanár is naponta találkozik erkölcsi dilémákkal a tanítása és a gyerekekkel való foglalkozás során. Egy tanár, akinek nincs kialakult világnézete, jelleme, nem lehet igazán eredményes pedagógiai munkájában. A feltett kérdésben talán elrejtve benne van, hogy pluralista értékrendű világunkban van-e olyan világnézet, amely könnyebben összehangolható az iskola által meghirdetett nevelési hitvallással. Azt gondolom, aki radikálisan mást gondol, mint a mai társadalmi környezet, a szülők és kollégák, nem megy pedagógusnak, s főleg nem etikatanárnak.

A pedagógusi hivatás ugyanúgy tanítható és nem tanítható, mint a többi hivatás, de kialakulását nagymértékben lehet segíteni az értelmi és érzelmi intelligencia fejlesztésével egyaránt. Mindkét területen igen nagyok a hiányosságok. Míg a racionális fejlesztés terén az önálló, kritikai gondolkodás és problémamegoldó képesség hiányos, az érzelmi fejlesztéshez az egyéni élmény, tapasztalat biztosítása szegényes.

Milyen kompetenciákkal kell rendelkezniük az etikatanároknak, mit tanulnak ezen a szakon a hallgatók?

Kotschy B.: Az etika szakos tanárok a szükséges kompetenciák szempontjából sem különböznek más szakos kollégáiktól. Érdemes megnézni az az etika szakos képzés képzési és kimeneti követelményeit, az abban felsorolt kompetenciákat és tartalmakat. A különböző képző intézmények ehhez igazodva fogalmazták meg szakindítási kérelmeiket, programjaikat.

Ha arra kérdez, hogy mi a speciális az etika tanításában, azt mondhatom, hogy az etikai témák szorosan kötődnek a mindennapi élethez, s a tanulók tapasztalatai is rendkívül gazdagok ezen a téren. Így a tanárnak minden alkalmat meg kell ragadnia ezeknek a tapasztalatoknak feltárására, értelmezésére, ütköztetésére. Nem szabad a gyermekek „tudását” ezen a téren kicsinyíteni, s rendkívül nagy tapintattal kell kezelni gondjaikat, kételyeiket. Azt hiszem, az empátia talán a legfontosabb az etikaórán, mert az esetek többségében nincs egy objektív tanagyag, ami mögé el lehet rejteni a gondolatokat, érzelmeket, hanem közvetlenül érintjük legbelső énünket.

Ön szerint a cyber-generáció mennyire fogékony a „hagyományos” erkölcsi értékek, normák iránt?  Képesek-e a diákok oly mértékben befogadni a felkínált gondolkodás- és viselkedésmintákat, hogy társadalmi szinten is érzékelhetően hasznosuljon az etikaoktatásra fordított erőfeszítés, a „hozzáadott érték”?

Kotschy B.: Irreális lenne azt a célt kitűzni, hogy az etikaórán való részvétel a tanulókat erkölcsössé teszi. Talán, ha úgy fogalmazom meg, hogy megkönnyíti számukra az erkölcsi normák elfogadását, akkor közelebb járok az igazsághoz. Az etikatanítás a történeti és társadalmi folyamatok, jelenségek és szükségszerűségek felmutatásával, megvitatásával magyarázatot tud adni a tanulókban felmerülő miértekre, érzékennyé tudja őket tenni a problémák iránt, nyitottabbá más kulturák értékeivel szemben, megértőbbé más érdekek elfogadására. Ha ez az érzékenyítés megtörténik, könnyebben kialakítják saját erkölcsi rendjüket, s egészen biztos, a diákok nagy részénél ez közelíteni fog a felkínált gondolkodási és viselkedésmintákhoz. Azt azonban ne várjuk, hogy ez egy könnyű folyamat. Gondolja végig minden felnőtt, hogy saját életében mennyi lázadás, szembeállás, konfliktus és botlás előzte meg a szilárdabb erkölcsi alapok kialakulását. Ettől nem menthető meg egyetlen generáció sem. A kérdés jogosságát nem tagadom, ma a világ „nyitottsága“,  az információk válogatás nélküli özöne, a kultúra szétesése stb. sokkal nehezebbé teszi ezt a folyamatot. Az etikaoktatás pici lépés a segítségnyújtásban.

Köszönöm a beszélgetést!

(Vajda Zsófia)