Idén az emelt szintű Emberismeret és etika érettségire 1 vizsgázó jelentkezett. Hogyan érinti, ill. értelmezi ezt az adatot Ön, aki több évtizeden keresztül dolgozott a tantárgy tartalmi kereteinek meghatározásán és küzdött a bevezetéséért?

Kamarás I.: Nincs értelme, mert semmi gyakorlati haszna sincs az emeltszintű érettséginek e tárgy esetében, hiszen a felvételin nem jelent előnyt. Az a baj, hogy sokkal többen érettségiznének ebből a tárgyból, de ehhez a legtöbb helyen nem elegendő a minimális óraszám.

„Múló epizód vagy a visszatapsolt epizodista?” – idézem egyik tanulmányának kérdését, és kérdem én is, milyen reményeink lehetnek a tantárgy sorsát illetően?

Kamarás I.: Az eléggé reménytelen helyzetből nyolcféle kitörési lehetőséggel számolok.
1) A reménytelenség sivatagában az oázisok, vagyis azon reference-iskolák felkutatása és propagálása, ahol ezt a tárgyat komolyan, szakszerűen és kreatívan tanítják.
2) Az ember-, az erkölcs- és a társadalomismeret tanítására jogosító diplomát szerzők „előrenyomulása”.
3) Az ugyancsak veszélyhelyzetbe került osztályfőnöki órák és a mi tárgyunk egymást erősítő összefogása. Az osztályfőnökre, az ő és az osztálya értékközvetítő és készségfejlesztő kapcsolatára továbbra is szükség van, úgynevezett speciális osztályfőnöki tematikákra viszont nem, ugyanis ezek kivétel nélkül beépíthetők az ember- és erkölcstanba.
4) A felülről jövő segítség. Az oktatásügy felső irányítására gondolok. Eddig versenyben múlták alul egymást ebben a tekintetben az egymást követő, „különböző színű” oktatási kormányzatok. Lehetséges azonban, hogy sem rendelettel, sem valami látványos pozitív diszkriminációval nem orvosolható az emberismeret és etika jellegű tárgyak enyhén szólva hátrányos, valójában már-már tragikus helyzete.
5) Kitörési lehetőség az egyházi iskolák „megtérése”, amelyek többségében a legutóbbi időkig afféle világias huncutságnak és a hittan nem kívánt konkurensének tekintették az emberismeretet, ám az utóbbi időben, úgy tűnik, változott a helyzet. Egyre többen vallják ebben a körben, hogy a keresztény iskola egyik differentia specificája, hogy ott az istenképmás ember nem lehet afféle mellékszereplő, és a keresztény katekézis jól építhet az ember- és erkölcstanra.
6) A tájékoztatás, a propaganda, a jó gyakorlat bemutatása, ugyanis a tárggyal kapcsolatban nemcsak az alul-, hanem a félretájékozottság is jelentős mértékű. Sokak számára nem világos, hogy milyen keretben, óraszámban, ki taníthatja a tárgyat, ki érettségizhet, ki érettségiztethet.
7) Az Emberismeret és Etika Tanárok Baráti Társasága.  Ez abban a reményben alakult, hogy az ember- és az erkölcsismeret – ha egyelőre még nem is lehet főszereplő iskoláinkban – legalább annyira megbecsült epizodista lesz, mint a színházi világ epizodistái, akik saját jogon visznek el komoly díjakat évente. Mint a főhivatású epizodisták egyike, úgy vélem, joggal érzem úgy, hogy van mit féltenünk, van miért perelnünk, van miben reménykednünk. Az EETBT kínálkozó lehetőség a féltés, a perlés és reménykedés jegyében történő munkálkodásra, mind a fejlesztő, mind az érdekérvényesítő tevékenységre.
Jó néhány iskolában vannak ilyen tartárgyak, mint Egészséges élet, Életvitel, Pályaválasztás vagy drogellenes és hasonló programok. Ezek mind beleillenek az Ember- és erkölcstan tematikájába, de még a Társadalomismeret is integrálható lehetne az ember- és erkölcsismerettel; két okból is: a) a társadalometikai reflexió miatt, b) a szakközépiskolákban jó ideig Társadalomismeret és etika volt a tantárgy neve.

Mint egykori utópia-szerző (Reformvár) négyféle utópiát is felvázolok. Kisebb-nagyobb valószínűséggel mindezek reális lehetőségek, ezért – rettegve vagy bizakodva számolni lehet velük.
A)  Innovációnk gyors vagy lassú, de észrevétlen eltűnése, meggyászolása vagy mellette való tüntetés nélkül. Nemrégen közoktatásunk egyik felelős vezetője vázolta fel (korántsem megrendültem, hanem tiszta fejjel, tárgyilagosan) ezt a szerinte igen csak lehetséges kimenetelt, éppen akkor, amikor mint az Emberismeret egyik feltalálója, a Pannon Egyetem Atropológia és Etika Tanszékének alapítója és az Emberismeret és Etika Tanárok Baráti Társasága színeiben segítségét kértem.
B)  Ugyanez és mégsem. Ebben a változatban az emberismeret és etika egy maroknyi lelkes ellenálló (köztük diákok, szülők és tanárok) kezdeményezéseként egy kívülről eléggé reménytelennek látszó, mégis eléggé sokakat éltető féllegális/illegális (partizán) mozgalom formájában él tovább, melyet jobb esetben üldöznek, rosszabb esetben észre sem vesznek.
C)  Egy erőteljesen populista ókonzervatív fordulat után visszaállítják a kötelező hittant, de úniós nyomásra és nyitott egyháziak közbenjárására (akik azzal érvelnek, hogy a Jóistent nem lehet kötelezővé tenni) lehetővé teszik a hittant nem választóknak, hogy az Ember- és erkölcstant válasszák. Ez esetben a nem hittanosok számára (akik pedig feltehetően a tanulók felét-kétharmadát tennék ki) a tantárgy jelenlegi óraszáma közel tízszeresére növekedne.
D)  Egyszerre csoda és reális utópia. Eszerint, talán a világválság sokkhatására, talán uniós késztetésre, talán valamelyik hazai vallási vagy politikai ágens „észbekapása” (esetleg megtérése, megvilágosodása) nyomán olyan helyzet alakul ki, hogy ismét napirendre kerül a magyar iskolákügyben az ember és az erkölcs, és megvalósul a következő - szerintem optimális - többlépcsős modell:
1) mindenkinek adassék, állampolgári jogon járó, minden évfolyamon megjelenő, megfelelő óraszámú, a civil, a polgári, a demokratikus és a multikulturális  ismereteket és jártasságokat, az egészséges életmódra nevelést, az ökológiai gondolkodást, a kritikus gondolkodás jártasságának fejlesztését is magába foglaló emberismeret és etika,
2) erre épüljön az ugyancsak mindenki számára, ugyancsak állampolgári jogon járó, legalább egy évfolyamon heti egy órában oktatott vallásismeret,
3) ezekre épül - a „gratia supponit naturam" elv alapján - a különböző vallások és felekezetek hittanja, amely (a különböző keresztény felekezetek együttműködése esetén) megalapozható egy ökumenikus Biblia-ismerettel.
A helyzet eléggé reménytelen ahhoz, hogy „csak” reménykedjünk.

A Pannon Egyetem Antropológia és Etika Tanszékének docenseként életközeli tapasztalatokkal rendelkezik az emberismeret, etika szakos tanárok, ill. a bolognai rendszerben a szabad bölcsész alapszak etika szakirányt választók képzésével kapcsolatosan. Van-e közös jellemzőjük azoknak, akik ide jelentkeznek?

Kamarás I.: Nem igen találok ilyet! Már csak azért sem, mert eddig már ötféle képzési formát működtettünk: A) Új szakos diplomát adó szakirányú továbbképzési szakot (ez a képzési forma a mostani évfolyammal megszűnik) B) Hagyományos nappali alapszakot, C) Hagyományos másoddiplomás levelező alapszakot, D) a bolognai szabadbölcsész BA etika szakirányát, E) az ember és társadalom műveltségterületi tanári mesterszakot. Az A-változatra a tárgyat már tanító vagy a tárgy tanítására az iskola vezetése által kiválasztott általános- és középiskolai tanárok jöttek. A B-változatra érettségizettek, többnyire fizikai dolgozók és alsóközéposztálybeli szülők gyermekei jelentkeztek, többféle motivációval, melyek közül érdekes tantárgyaink volt a leggyakoribb. A C-változatra csak felerészben jöttek pedagógusok (A-változatbeli motivációval), rajtuk kívül még szép számmal lelkészek és hitoktatók, aztán vámtisztek, rendőrök, művelődésszervezők, de akad cukrász, mentőtiszt, jogász is. A pedagógusdiplomával rendelkezők többsége  elsősorban egyetemi diplomát akart szerezni a főiskolai fölé, s csak egy részük tervezte, hogy tanítja a tárgyat. A lelkészek és hitoktatók azt mondták, jobb lelkészek és hitoktatók lettek, és a többiek is úgy nyilatkoztak, hogy sokat tanultak. A D-változatra felerészben olyanok, mint a B-változatra, kisebb részben olyanok, akik ide láttak esélyt felvételre. Az E-változatra a tárgyat tanító tanárok érkeztek, köztük több minősítéssel és más kiválósággal rendelkező.

Milyen kompetenciákkal kell rendelkezniük az etikatanároknak, szükségesnek vél-e valamilyen speciális adottságokat?

Kamarás I.: A világért sem akarok kötözködni,  de nincsen sem „etikatanár”, sem „ember és társadalom műveltségterületi tanár”. Még akkor sincs, ha a hatóságok szerint van, ugyanis ilyen nevű mesterszakokat engedélyeznek indítani, és elvetették az egész ember-ekölcsismeret kitalálóinak „ember-, erkölcs-, társadalom-és vallásismeret” akkreditációs javaslatunkat. Ugyanis sehol sem tanítanak emberismeret nélküli etikát sem etika nélküli emberismeret. Már ahol egyáltalán tanítanak ilyesmit, mert nagyon sok helyen egyszerűen szabotálják az ember- és erkölcstant.
Nos, az ilyen tárgyak tanárinak multidiszciplinális embertudományi ismeretekkel kell rendelkezniük: elsősorban művelődéstörténeti, etológiai, lélektani, szociológiai, filozófiai antropológiai, kulturális antropológiai, ökológiai, vallástudományi és etikai, némiképpen még biológiai, politológiai, kommunikációtudományi, művészettudományi ismeretekkel. Ezen kívül és felül olyan jártasságokkal, hogy olyan diskurzus keretében segítsék az ember és erkölcstan tanulását, melynek három fő tevékenységi formája – kicsiknél és nagyoknál egyaránt – a beszélgetés, a szerepjáték és a kutatás. És persze – ezt a legnehezebb megfogalmazni – egy olyasféle habitus is szükséges, mely képessé teszi az ember-és erkölcstan tanárt a partnerség és vezetés olyan ötvözetére, hogy az ember- és erkölcstan órák a „Rólad van szó, érted, veled” -  bakonyoszlopi olvasótárborunk (tantárgyunk őshazája) jelszava - jegyében működjenek.

Az erkölcstan oktatására készülő pedagógusokat speciális tartalmakkal, módszertani eszköztárral kell-e felruházni? Maga a képzés sem rendelkezik sok évtizedes múlttal. Milyen korlátokkal, nehézségekkel küzdenek az etikatanárok képzése során?

dr. Kamarás István

Magyar-könyvtár szakos középiskolai tanár, szociológus, akadémiai doktor, a Magyar Pax Romana alenöke, a Pannon Egyetem  Antropológia és Etika tanszékének  habilitált docense. Tankönyv-, regény- és meseíró, rádiós műsorvezető. Munkássága elismeréseként számos kitüntetésben részesült. Szakmai önéletrajz >>

Kamarás I.: Erre már részben válaszoltam.
Rövid múltunk ellenére vannak egészen jó tankönyveink, tanmeneteink, egyéb oktatási segédleteink és oktatási tapasztalataink.
Rengeteg nehézségbe ütközünk. Például már három éve nem tudjuk újra kiadni általános iskolai tankönyvünket, mert a tucatnyi kiadó közül - melyek egyike-másika kitörő örömmel fogadta, hogy egy akadémiai doktor ír számukra tankönyvet - egy sem tudta/akarta kifizetni a tankönyv-engedélyezési díjat. Aztán nehéz veszprémi tanítványaink számára 100 kilométeres körzetben is gyakorlóiskolát vagy vezetőtanárt találni. Multidiszciplináris tanszékünkön három éve még nyolc állásban lévő és négy óraadó tanította a 16 diszciplínát, ma mindössze 3,75 + 1 fő próbálja tanítani.  

Morális kérdések adekvát feldolgozására, megvitatására, a tartalmak közvetítésére hiteles, szilárd erkölcsi alapokkal rendelkező pedagógus képes. Mennyire „tanítható” ez a hivatás, ill. milyen mértékben befolyásolja az egyén jelleme, világfelfogása?

Kamarás I.: Alig-alig. És nagyon-nagyon. Mint ahogyan az emberség, az empátia, a szerelem, az áldozatkészség, a felelősség sem igen tanítható az iskolában, de „érzékletesen megjeleníthető” akár a tanár, akár az általa animált diskurzusokban részt vevő diákok által. Azt tapasztalom, hogy kisebbfajta csodák igenis megtörténhetnek.

Ön szerint a cyber-generáció mennyire fogékony a „hagyományos” erkölcsi értékek, normák iránt?  Képesek-e a diákok oly mértékben befogadni a felkínált gondolkodás- és viselkedésmintákat, hogy társadalmi szinten is érzékelhetően hasznosuljon az etikaoktatásra fordított erőfeszítés, a „hozzáadott érték”?

Kamarás I.: Mint szociológus eléggé pesszimista választ adhatnék, hiszen a milliós példányszámú magazinok címlapján ilyesmi olvasható: „Vásárolok, tehát vagyok”, „Linkelek, tehát vagyok”, „Ájpodozok, tehát vagyok”.
„Believing in net” címmel jelent meg nemrégen egy remek tudás- és vallásszociológiai munka. Mészáros György remek pedagógiai antropológiai kutatásából tudjuk, hogy a szakiskolások és szakközépiskolások összehasonlíthatatlanul unalmasabbnak tartják az iskolát a techno-house partinál. Közhely, hogy az iskola hatása szánalmasan gyenge a mediumok és a kortárs csoport mellett. Legalábbis rövid távon, módosítom, amikor gimnáziumi tanárnő feleségem egykori tanítványaival találkozom. A döntő bizonyíték számomra a bakonyoszlopi olvasótábor szakmunkástanulóinak nem egyszer katartikus attitűdváltozása. Persze tudom, az olvasótábor egy „varázshegy-helyzet”, melynek hatása úgy párolog el, mint Tarkovszkij Tükör című filmjében a teáscsésze párafoltja az asztallapon. Mégis sokkal jobban kellene, lehetne élni az ember- és erkölcstan kínálta lehetőséggel. Számos bizonyítékom van arra, hogy ahol legalább közepes szinten tanították, létrejött valami hozzáadott érték. Csak az a baj – lásd utópiáim eléggé reménytelen kontextusát – hogy az a racionalista pragmatizmus, melyet oktatási főhatóságaink (egyháziak és államiak egyaránt) is képviselnek, egyelőre elfojtja a csoda lehetőségének írmagját.

Köszönöm az interjút!

Kamarás I.: Nagyon örültem a „megkeresésnek” és ezeknek a kérdéseknek. Végre valakit igazából érdekel ez a jobb sorsra érdemes, Európa-szerte egyedülálló – itthon még csak nem is epizódista, hanem csak statiszta – pedagógiai innováció. Munka- és harcostársaim nevében is köszönöm!

(Végh Györgyi)