Építőipari TISZK
Sajtóközlemény - 2010. 08. 30.
Hogy a dolgok közepébe vágjunk: talán senki számára nem meglepő és ismeretlen
tény, miszerint manapság nem túl divatos pálya, és a legkevésbé sikeres életmodell
kőművesnek, ácsnak, állványozónak, bádogosnak, burkolónak állni. Hogyisne, amikor
jóval kevesebb fizikai munka árán, akár többet is kereshet bárki, hogyisne, amikor
a kőműves csupán kőműves, és véletlenül sem managernek hívják. Hogy volt egy idő,
amikor a kétkezi, szakmunkát végző mesteremberek megbecsült tagjai voltak a társadalomnak,
amikor rangot jelentett inasnak állni egy mester mellé? Istenem, rég volt, elmúlt.
Mi maradt helyette? Jól tudjuk, hiszen a természeti környezet mellett az az épített
környezet vesz körül bennünket, amelyben minduntalan szembesülni kényszerülünk
a magyar építőipar terméketlenségével.
„Régi mániám – mondja Finta József építész -, hogy minden szakmát az alapján kellene megbecsülni, mennyit tud ártani a nemzetnek. Eszerint első helyen a politikusok szerepelnek, második helyen a jogászok,
és sajnos a harmadik helyre az építészek kerületek. „Hogy miért lehet ez így?
Az Ybl és Kossuth-díjas építész a lemaradás okának a szakképzés hiányosságait
említi, ahogy mondja, még a gyengének nevezhető kelet-európai szinthez képest
is alulteljesítünk. Míg a háború előtti társadalom megbecsült tagja volt a szakmunkás,
a mester szó tiszteletet ébresztett, addig ma már csak mosolyogni tudunk ezen
a kifejezésen. Nemcsak az építőiparban, hanem az építészet jelenében is óriási
a káosz – foglalta össze vitatindító gondolatait Finta József.
„Bárhol járunk a világon, elsősorban az építészeti értékek, vagy értéktelenségek
azok amelyek szembetűnnek – tette hozzá Megyesi Csilla, az Építőipari TISZK Budapest
vezető projekt menedzsere. – Épp ezért elgondolkodtató, és mihamarabbi megoldást
igénylő feladat, hogy az építőipari és az építőipari szakképzés elvesztett presztízsét
a szakma helyreállítsa. Évről évre csökken a szakiskolákba jelentkező diákok száma,
és akik ide érkeznek, sajnos többnyire nehéz szociális környezetből jönnek, minimális
tudással, humán ismerettel. A szakiskolai mérnök-tanároknak pedig egyre gyakrabban
kell gyógypedagógusi feladatokat ellátni. Már pedig ilyen alapokkal szinte lehetetlen
odáig eljutni, hogy valaki egyáltalán elsajátítsa választott szakmáját. A szakképzés
jövőjét én elsősorban a centralizált képzésben látom, és egy olyan jövőképben,
ahol már a családokban, az általános iskolákban kezdődik el a pályaorientáció,
Itt szembesüljön először azzal a gyerek, hogy a kétkezi munka is jelenthet komoly
hivatást. Ehhez persze nemcsak szemléletbeli változásokra, hanem az anyagi dotáció
változtatására is szükség van. Az oktatók fizetésének rendezése mellett, a tanulókat
ösztöndíjrendszerrel kellene motiválni, hogy építőipari iskolába jelentkezzenek
és elvégezhessék tanulmányaikat. „
A politikai, döntéshozó oldalt dr. Garai Péter szakképzési miniszteri biztos
képviselte, aki ígéretet tett arra, hogy a jövőben a hiányszakmák meghatározásával
differenciált állami normatívával támogatják a szakiskolákat, a következő tanévtől
átszervezik és jóval kevesebb adminisztratív feladattal járó vizsgarendszert alakítanak
ki -, ezekkel, és más lépésekkel igyekeznek államilag támogatni a szakmunka becsületének
visszaállítását.
„Vajon a technikai civilizációba vetett hit jobb világba visz-e? – tette fel
a kérdést Dr. Balogh Balázs, a BME építészmérnöki karának dékán-helyettese, aki
szerint a magasan kvalifikált high-tech világból már csak a humánum hiányzik.
Éppen ezért nem meglepő az a világszintű törekvés, hogy a hagyományos, kétkezi
szakmák újra helyet kapjanak, visszanyerve társadalmi presztízsüket, megélhetési
biztonságot, mindent összevetve a pályaválasztó számára fantáziát jelentsenek.
Hiszen ez alapján választ pályát egy fiatal.
A szakképző iskolák igazgatói, Deli Albert (Ybl Miklós Építőipari Szakképző Iskola)
és Varga András (Schulek Frigyes Kéttannyelvű Építőipari Műszaki Szakközépiskola)
is az építőipar társadalmi alulbecsültségét, a szakoktatás mecenatúrájának hiányát,
a szakmunkásképzés javítását (amely az általános műveltség, a szakmai tudás mellett
nyelvismeretet is jelent) emelték ki; míg a kerekasztal beszélgetés vállalkozói
oldala minden esetben a teljes nyitottságot és a szakképzésből rájuk háruló feladatok
iránti fogadókészséget erősítette meg – természetesen állami támogatottság mellett
Megyesi Csilla, a beszélgetés szervezője zárógondolatként azt jegyezte meg, ritkán
kerül sor arra, hogy a szakma valamennyi résztvevője, ha képletesen is, de egy
asztalhoz üljön le – örvendetes az együttműködés, az együttgondolkodás, melyre
a tervek szerint a jövőben gyakrabban kerül sor. Ezzel a közös akarattal talán
sikerül elérni, hogy alapjaiban változzon meg a magyar építőipari képzés, s hogy
egy régen megbecsült szakma újra értéket képviselhessen.
