Havas Gábor és Zolnay János nemrég megjelent, az integrációs oktatáspolitika hatásait vizsgáló kutatása emlékeztet arra, hogy – többek között a szabad iskolaválasztásnak köszönhetően – az elmúlt évtizedekben az iskolai elkülönítés jelentős mértékben felerősödött. Mint írják, a tartós mélyszegénységben élő, és különösen az ebbe a körbe tartozó cigány gyerekek nagyjából egyharmada szélsőségesen szegregált körülmények között tanul.

Ez a folyamat persze nem egyszerűen oktatáspolitikai ügy, kemény társadalmi tények alapozzák meg. A rendszerváltás után kialakult egy legalább 700 ezres létszámú szélsőségesen marginalizálódott, alacsony iskolázottságú, a munkaerőpiacról tartósan kiszorult, mélyszegénységben élő embertömeg, amelynek immár a harmadik generációja válik úgy felnőtté, hogy újratermeli szülei alacsony iskolázottságát. Ezek az életviszonyok a születés pillanatától súlyosan negatív hatást gyakorolnak az új nemzedékek kisgyerekkori szocializációjára, és már az első életévekben olyan hátrányok kialakulásához vezetnek, amelyeket a későbbiekben még optimális intézményes viszonyok esetén is nagyon nehéz mérsékelni.

Térségi gettósodás

Gyerekek tömegei kerültek és kerülnek folyamatosan már-már kilátástalan, a jövőre vonatkozó perspektívákat szélsőségesen beszűkítő helyzetbe – kongatják meg a vészharangot (újra) a kutatók, akik arra is felhívják a figyelmet, hogy nagyjából száz olyan település van az országban, amely már végérvényesen szegény-cigány gettóvá vált, és további kétszáz, amely pillanatnyilag feltartóztathatatlannak tűnő módon halad e felé az állapot felé. A gettó és a gettósodó települések túlnyomó többsége az ország északkeleti és délnyugati leszakadó, depressziós térségeiben található, és ezért az érintett kistérségek egy részében már erőteljesen tetten érhető az ilyen típusú települések halmozódásából összeálló térségi szintű gettósodás is.

Ezekben a régiókban már nagyon nehéz elképzelni is deszegregációs programokat. A kutatók és a gyakorló tanárok is azt szokták hangsúlyozni, hogy ha a problémás, kevésbé motivált, rossz családi hátterű gyerekek aránya, az egyharmadot meghaladja egy osztályban, ott már nagyon nehéz eredményes pedagógiai munkát végezni. (Az optimális arány valahol tíz százalék körül lenne.)

Szinte semmi eredmény

Ugyanakkor megállapítható – írják Havasék –, hogy az iskolai szegregáció visszaszorítása, csökkentése mindenütt, ahol erre egy kis esély van, ha nem is elégséges, de szükséges feltétele az iskoláztatás terén érvényesülő szélsőséges esélyegyenlőtlenségek mérséklésének. Noha az előző kormány egy sor intézkedést tett a szegregáció ellen, ennek szinte semmi hatása nem jelentkezett. „Az általános iskolai népességnek a család társadalmi helyzete szerinti szélsőségesen egyenlőtlen iskolák közötti eloszlása összességében alig változott.”

A hatásvizsgálatban a kutatók megkérdezték az iskolavezetők, pedagógusok és a fenntartók véleményét is az integráció irányába tett eddigi intézkedésekről. Az igazgatók majdnem fele, a pedagógusok és a fenntartók alig több mint 40 százaléka véli úgy, hogy azok érdemben javították a hátrányos és halmozottan hátrányos helyzetű tanulók helyzetét. A megkérdezettek egyharmada-egynegyede szerint nem változott semmi e téren. A fenntartók ötöde, a pedagógusok és az igazgatók tizede viszont úgy véli, hogy több kárt okoztak az intézkedések, mint hasznot.

Ellentmondó elképzelések

Az biztos, hogy a mostani oktatásvezetés újragondolja az iskolai esélyteremtés eddigi gyakorlatát, ám mindeddig nem derült ki, pontosan hogyan. Némi ellentmondás látszik e téren például az oktatási bizottság fideszes elnöke (Pokorni Zoltán a hátrányos helyzetű térségekbe több forrást irányítana, és jobb iskolákat alakítana ki), és az oktatásért felelős államtitkár (Hoffmann Rózsa inkább a különböző képességű gyerekek elkülönített oktatásában látja a megoldást) között. Tovább árnyalja a képet az oktatási integrációs „bezzegváros”, Hódmezővásárhely esete, amelynek fideszes polgármestere megvalósította az SZDSZ-es politika „álmát” e téren. Lázár János, aki ma a kormánypárti frakció vezetője, az alföldi kisvárosban szerzett, bizonyítottan sikeres tapasztalatai alapján nemrég leszögezte: „Nincs más út, csak az integráció.”

Hoffmann az fn.hu-nak nyilatkozva elmondta, hogy nem lát ellentmondást az elképzelések között, és kiemelte azt is, hogy az esélyteremtés első lépése egy komplex munkahelyteremtő, szociális, kulturális és oktatáspolitikai program lesz, amelynek Balogh Zoltán társadalmi felzárkózásért felelős államtitkár a „gazdája”.

Balogh látszólag elkötelezett. Szerdán Bajnán nemzeti érdeknek nevezte a cigányság ügyének megoldását. Mint mondta, két vesztese lesz annak, "ha nem tudunk előre lépni": a kisebbség, amelynek sokkal mélyebbre már nem nagyon lehet csúszni, és a többség, amelyiknek még lehet. Egy tízmilliós ország nem engedheti meg magának, hogy "700 ezer, uszkve egymillió embert a hátán cipeljen" anélkül, hogy azok bármit be tudnának vagy be akarnának tenni a közösbe - jelentette ki. Végül bírálta a romák integrációjának eddigi gyakorlatát, és úgy vélte, minél több olyan egyházi iskolára lenne szükség, ahol többségében cigány gyerekek tanulnak. Szerinte mindez előkészítés lenne az integrációra.

Ez nagyjából összevág Hofmann Rózsa álláspontjával is, akinek helyettese az MR1-nek adott minapi interjújában szintén egyértelműen a szegregáció mellett tette le a voksát. „Az oktatási irányítás elvei szerint az integráció az oktatásban nem eszköz, hanem cél. A társadalomban ma nagyobb esélye van egy gyereknek, ha békés körülmények, hozzáértő emberek között és ad abszurdum cigány gyerekek között nő föl, és utána felvételizik egy közép- vagy felsőfokú intézménybe, mintha azzal telik az élete, hogy konfliktusok között él” – fejtette ki álláspontját Gloviczki Zoltán.

Képmutató álláspont

Havas Gábor szerint viszont mérhetetlen képmutatás azt mondani, hogy tanuljanak együtt a cigány gyerekek, mert ott jobban megvannak, kevesebb a konfliktus és majd kiválóan tudnak továbbtanulni, ugyanis némi túlzással többnyire írni, olvasni se tanulnak meg rendesen. Ha ugyanis a mélyszegénységben élő gyerekeket elkülönítik, lehetetlen azonos tárgyi feltételeket, azonos színvonalú pedagógiai munkát, szolgáltatásokat biztosítani. Azaz már pusztán az a tény, hogy ezeket a gyerekeket többnyire kis létszámú iskolákban különítik el, garantálja, hogy nem lesznek azonosak a feltételek.

A mostani kutatásokból az is egyértelműen kiderül, hogy minél magasabb a cigányok aránya az iskolában, annál kisebb arányban tanulnak tovább érettségit adó középiskolában az oda járó tanulók – teszi hozzá a Havas-Zolnay-kötet. Tehát azok a cigány tanulók, akik olyan iskolákba járnak, ahol kevés cigány tanuló van, lényegesen nagyobb arányban kerülnek érettségit adó középiskolába, mint azok, akik a szegregált, gettósodó vagy gettóiskolákba járnak.

A legjobb gazdasági befektetés lenne

Az utóbbi időben megjelent különböző szakértői anyagok - a Gyurcsány Ferenc által életre hívott Oktatási Kerekasztal Zöld Könyve éppúgy, mint a Sólyom László által alapított Bölcsek Tanácsa Szárny és teher című tanulmánya -, bár felülvizsgálnák az eddigi gyakorlatot, de egyértelműen integrációpártiak. Fideszes és KDNP-s szakpolitikusok sokszor emlegetik is a Bölcsek Tanácsa-kötetet például leszögezi, hogy „a helyes oktatáspolitika integrációpárti, hiszen az elkülönülés egy olyan öngerjesztő folyamat, amely a magyar társadalom kettészakadásához vezethet el”.

Az, hogy a legkiszolgáltatottabb rétegből származó tanulóknak szinte esélyük sincs a megfelelő tudások, kompetenciák elsajátítására, kemény gazdasági visszahúzóerőt jelent az egész ország számára. Mint korábban a FigyelőNetnek Csapó Benő oktatáskutató elmagyarázta, busásan megtérülne gazdasági szempontból befektetni e réteg tanulmányi teljesítményeinek javításába. Egy nemrég megjelent nemzetközi elemzés pontosan le is írja, hogy mekkora gazdasági növekedést eredményezne, ha az átlagos teljesítményszintre „felhoznánk” a lemaradók teljesítményét.

Vajon megvalósítható-e mindez, ha hagyjuk a mélyszegénységben, ingerszegény környezetben felnövő cigány gyerekeket a legrosszabb iskolákban, kizárólag a vele sorsközösségben élő társaival egy osztályban, a munkaerőpiacra való bejutás legcsekélyebb esélye nélkül felnőni?

Forrás: Balla István/FN