Kiss László:
Kiállításmegnyitó 2008 nyarán

A kiállításra látogató vendégeinknek nem szükséges bemutatni a tudós Trencsényi Lászlót, a magyar reformpedagógia kiemelkedő egyéniségét, művészetpedagógust, Magyar Pedagógiai Társaság főtitkárát, a felelősséggel vitatkozva gondolkodó tudóst, a magas színvonalon oktató egyetemi tanárt, több kiváló mű és számtalan tanulmány szerzőjét, a lapszerkesztőt, az innovatív értelmiségit, a filoszt. Jelenlétét a magyar (pedagógiai) közéletben, s egyáltalán a mai magyar valóságban mi sem bizonyítja jobban, minthogy az internet virtuális, de mégis valóságos világában nevét 44 ezerszer dobta ki a legdivatosabb kereső. Trencsényi László pedagógiai munkásságát jól reprezentálják a tárlókban látható könyvek, folyóiratok.
Gondolom arról a szülői házról sem kell sokat szólnom, ahonnan Trencsényi László a tudós gondolkodást, a humanista magatartást és nem utolsó sorban a pedagógiai problémák iránti érzékenységet hozta. Édesapja, Trencsényi-Waldapfel Imre a pedagógiai problémák iránt is érzékeny legnagyobb klasszikafilológus, XX. század közepének meghatározó ókortudósa. Hosszú életű édesanyja Petrolay Margit pedig  korának egyik kiemelkedő meseírója és a gyermekirodalom tudósa volt. De nem erről szeretnék beszélni!
Félutamból…invitál a meghívó. Visszanézésre, ahogyan Ő fogalmaz. Máris  a közismert népdalra asszociálhatunk: "Elindultam szép hazámbúl, híres kis Magyarországból. Visszanéztem félutambúl…” Rajta! Ugorjunk vissza az időben harmincegynéhány   úgy is mondhatnám közel negyven évet a visszanézésre. Egy jó családból származó fiatalember keresi magát a  világban. Mivel a szó, neki olyan, mint a Don Quijotei lándzsa, más kifejezési formát is keres, festeni kezd. Persze ugyanazzal az értelmiségi felelősséggel és indulattal. Később már bölcsészkari egyetemi tanulmányai mellett, a 60as évek közepén, a Képzőművészeti Főiskola életébe is belekóstol, amolyan bölcsész "vendéghallgató" "sameszféle", aki körbelátogatja a tanszékeket, ellesi a fogásokat és szívja magába a vizuális látásmódot. A vizuális nyelv számára az önkifejezés egyik formája. Képei is arról árulkodnak, hogy kóstolgatja a különböző festői stílusokat: Derkovits, Dési Huber, Bálint Endre, a vásárhelyiek, Kurucz D. képi világa megérintette Őt is. Nem másolta, vagy utánozta, hanem felhasználta saját mondanivalójához azokat a képi eszközöket, amelyet a mesterektől tanult, vagy látott. Kepei, kísérletei, arról árulkodnak, hogy keresi saját szuverenitását.
Minden képén erős narrativitás  érződik, amely tulajdonképpen elkerülhetetlen természetes késztetés, hogy elbeszéljük, hogy a narráció formájában számoljunk be mindarról, ami a valóságban történt. És Trencsényi László látatta valóságot és képei révén és most (is) szembesít bennünket egy elmúlt világgal, annak minden szépségével és keservességével együtt. Mai szemmel azt mondhatjuk: elbeszéli a múltat.
Furcsa ez a világ! Szomorú ambivalenciával veszem tudomásul, nap, mint nap, hogy egy eltűnő világ jelei, lenyomata, kritikája, fájdalmasan torokszorító tényei a ma élők számára, akik már nem ismerték Trencsényi Laci által látatott világot,  mára már nem jelentenek semmit, elfelejtődik, eltűnik nyomtalanul, legjobb esetben mosolyogva lépnek túl a látottakon.  
Ami persze nem baj! Mert miért kellene tudni bárkinek ma már, hogy mit jelentett egykoron a fekete vonat, amely a szemünk láttára eltűnő paraszti közösségek felbomlásának az egyik "hozománya" vajon tudja-e még valaki, hogy mit jelent az "ingázás", amikor hetente tértek vissza falvaikba azok az emberek, akik a városok ipari üzemeiben, munkásszállásokon elve, alig várták a szombatot, hogy hazatérhessenek szerteteikhez. Fáradtan a kezükre hajtva fejüket álmodták az otthont és mondhatnánk a mai kor cinizmusával a szebb jövőt. (Személyvonat) És hol vannak már a városba költözött fejkendős nagymamák, akik még magukkal hozták a vidéki lét városban nem "illő" szokásait is. (Nagymama) Vagy hol van már az a csoda, hogy a frissen végzett "tanár úr", vidékre megy tanítani, mint a Megérkezés című képen. "Egyszál" bőrönddel a kezében látjuk a falu határába, ahol talán Junó istenasszony riadt ludai hangos gágogással riasztják a falut: érkezik egy idegen!
És ki érti ma már, kinek jelent, vagy üzen valamit az a kép, amelyen a legfeljebb csicsóka ízét ismerő kucsmás parasztfiúka egy jókora "hámozott" banánt tart a kezébe, mint valami csodát. Virít a képen a lecsupaszított sárga banán, amelyet csak a közismert slágerből ismertünk egykoron, hogy "Jaj de csúszik ez a banánhéj,/ Együtt csúszni ezen babám, kéj, Dobd el, valahova, jobb, mint a datolya,/ Jaj, csak ne nagyon félj!//
A Kőműves Kelemenné balladájának képi megjelenítése szinte magától értetődő 60as 70es években, ethosza benne volt a levegőben. A gondolkodó értelmiség és művészvilág előszeretettel nyúl a közösség és az egyé tragikus és sorszerű áldozatvállalásának eme remekművéhez. A 60as évek elején jelenik meg Sarkadi Imre félbeszakadt drámatöredéke Kömíves Kelemnné címen, amelyet a 70s évek elején a legendás hírű Szegedi Egyetemi Színpad mutat be, kirobbanó sikerrel, máig ható színházi felfogásával, majd később Novák Ferenc nagyszerű táncjátékában bukkan fel ismét.
Trencsényi Laci egyik legszuggesztívebb képe a Kukoricamorzsoló. A vakítóan fehér falusi házfal előtt ülő feketeruhás asszony kontrasztja teszi drámaivá ezt a képet. De ugyan ilyen erős képe a Függőfolyosó is, amelyen a sárgásan világítóablakaitól, szinte alig láthatón sejlenek elő a suhanó vagy éppen álldogáló emberek sziluettjei. Az utolsó villamos is furcsa képzettársításra ad alkalmat. Szinte csak felvillantott kép arról mesél, hogy azon a napon a fáradt villamosvezető talán éppen egy nő, éppen ebben a pillanatban fejezete be szolgálatát. De jelenti, jelentheti azt a magányt is, amelyet az utolsó éjszakai járat, ma már nehezen felidézhető képe jelent azok számára, akik még emlékezetükben fel tudják idézni a kor hangulatát. Remek és karakteres portré készült a legendás görög antifasisztáról Beloianniszról. Itt is a sötét szín dominál, a kép komorságát jól oldja a szál vörös szegfű, ami természetesen hovatartozást volt hívatott kifejezni.
És kérdezhetném: vajon emlékszik még valaki a velünk együtt élő görög emigrán-sokra?
Trencsényi László sajátos stílusától nem idegen a humor az irónia sem. A trécselő, pletykálkodó, kártyázó deklasszált kalapos "úriasszonyok" a Boszorkányok című képen , szintén az akkori világ furcsa jelenségének tart göbetükröt. A nehéz barokkos kártyaasztalféle, a szellemidézés spirituális szertartását juttatja a néző eszébe. Ugyancsak erős irónia fogalmazódik meg a pocakos NDKs strandolókat ábrázoló Séta a tengerparton, vagy a Felolvasó ülés című képeken, nem is beszélve a Krasznaja Moszkva című képéről.
Ezzel a néhány gondolattal adom át Önöknek a nézelődés lehetőségét és múltidőző sétára invitálom Trencsényi László kiállításán megjelent kedves mindanyuikat.
A kiállítást megnyitom.