"Tavasz beköszöntével, a téli nyugvás után szárnyra kelnek ismét a méhek. Elsőbben - még a nagyböjt idején - kitakarítják a kaptárt - ez a megtisztulásuk ideje, ahogy hajdanán mondták -, aztán felkészülnek az új ivadékok érkezésére, majd, mikor már virágzik az erdő, mező, kirajzanak.

A méh háziasítása az I. e. 6-4. évezredben mehetett végbe, és a vadméhek lépeit már az előember is fosztogatta. A méhet nemcsak mézéért, hanem viaszáért is nagyra becsülték. A méhállam szervezettsége, a méhkirálynő herék és munkások fölötti «felsőbbrendűsége», az a vélt képessége, hogy «szűzen» is korlátlanul ad életet újabb és újabb rovarnemzedékeknek, már a háziasítása előtti időben foglalkoztatta az embert.

Epheszoszban, a termékenységkultusz ókori központjában - itt telepedett le, és halt meg a legenda szerint Mária - az anyaistennőt «Nagy Méh» néven és alakban tisztelték. Később tavaszi istennők háziállata lett és Erósz (Cupido) attribútuma (a méhcsípés és Ámor nyila közt egy kedves antik rege von párhuzamot). A keresztény kalendárium is tavaszjelképnek tekinti. Patrik, József és Benedek a helyi naptárak «méheresztő» szentjei, a beregi ruszin nép az április 24-i Györgyöt is közéjük sorolta. (L. még az április 21-i Abelárd nevét; jelentése a provanszál abelha szóból: méhész). Az egyetemes naptár szent méhésze Milánói Ambrus, akit méhkaptárral ábrázoltak, mivel legendája szerint már a bölcsőben méhraj szállott az ajkára annak előjeleként, hogy nagy szónok lesz belőle. Az antikvitásból örökölt vándormotívum ez, más hitszónokszentről is élt az a hiedelem, hogy a méhek az ajkáról szívták a mézet. A képnek nyelvi alapja van: a héberben a «méh», a «beszéd» és a «lélek» szó közös tőről ered."