Hacsak nem fogunk össze, hogy egy meghatározó döntést hozzunk, a klímaváltozás
tönkrezúzza bolygónkat, és vele együtt a jólétünket, biztonságunkat is. A veszélyek
nyilvánvalóvá váltak a generációnk számára. Mára a tények beszélni kezdtek: 11
az elmúlt 14 évből rekordszinten a legmelegebb év volt, a jégsapkák olvadnak és
a tavalyi év égő olaja és élelmiszer árai ízelítőt adtak egy jövőbéli katasztrófából.
A tudományos lapokban a kérdés többé nem az, hogy vajon az ember felelős-e a felmelegedésért,
hanem az, hogy mennyire kevés időnk maradt arra, hogy tegyünk valamit a várható
károk enyhítése érdekében. Mégis, a világ válasza mindeddig meglehetősen tétova,
és renyhe volt.
A klímaváltozást évszázadokon keresztül idéztük elő, és olyan következményei
lesznek, melyek örök időkre ki fognak hatni, s az, hogy ezeket mennyire sikerülhet
enyhítenünk, most fog eldőlni - a következő 14 nap során. Felszólítjuk a 92 ország
vezetőit, hogy ne habozzanak, ne bocsátkozzanak méricskélő vitákba, ne egymással
vádaskodjanak, hanem akadályozzák meg a politika legeslegnagyobb modern kori kudarcát.
Ez nem szabad, hogy egy harc legyen a gazdag és a szegény világ között, sem kelet
és nyugat között. A klímaváltozás mindenkit egyformán érint, és nekünk mindannyiunknak
kell megoldani is.
A tudomány komplex, de a tények világosak. A világnak lépéseket kell tennie,
hogy a hőmérséklet-emelkedést 2 Celsius fokban maximalizáljuk, és hogy a kibocsátást
maximalizáljuk, és 2010-től kezdve kezdjük el látványosan visszaszorítani, és
így tovább a következő 5-10 év során végig. Egy nagyobb hőmérséklet-emelkedés,
mondjuk 3-4 Celsius fok (ez a legkevesebb, amit akkor várhatunk, ha nem cselekszünk)
egész kontinenseket tenne virágzó gazdaságból puszta sivataggá. A fajok fele kihalna,
megszámlálhatatlan milliók veszítenék el otthonaikat, egész nemzeteket öntene
el a tenger. Az ellentmondás az angol kutatók emailjei körül, melyek azt sugallják,
hogy megpróbálták elnyomni a kényelmetlen adatokat, ködöt és homályt ugyan keltett,
de nem tudták szőnyeg alá söpörni a bizonyítékok tömegeit, melyeken ezek az elemzések,
jóslatok is alapulnak.
Csak kevesen hiszik, hogy Koppenhága képes egy tökéletes egyezmény összehozására;
valódi fejlődés ebben az irányban még csak most kezdődhet, Obama elnök Fehér Házba
költözésével, hosszú évek előrelépést gátló amerikai politikájának megfordításával.
A világ még most, ebben a helyzetben is az amerikai belpolitika kegyeitől függ,
hiszen az elnök egymaga nem tudja elkötelezni magát a szükséges lépések mellett
addig, amíg a kongresszus ezt nem szavazza meg. De a politikusok Koppenhágában
igen, és egyet kell értsenek egy fair és hatásos egyezmény lényegi pontjaiban,
és mindenek előtt egy szilárd menetrendben, amelyet követve ezt az egyetértést
egy egyezménnyé tudnak gyúrni. A jövő júniusi EU klímakonferencia kell, hogy a
végső határidő legyen, Bonnban. Ahogy az egyik küldött megjegyezte, "hosszabbításról
még lehet szó, de egy visszajátszást már nem engedhetünk meg magunknak".
Az egyezmény középpontjában egy megállapodás kell álljon a tehetős világ és harmadik
világ között, arról, hogy a klímaváltozás elleni közdelemben hogyan osszuk el
a terheket, és hogy hogyan fogunk osztozni az új kincset érő készleteinken, a
trillió (billió?) tonnányi carbonon, amit kollektíve kibocsáthatunk, anélkül,
hogy a hőmérő veszélyes értékeket mutatna.
A gazdag nemzetek előszeretettel utalnak a számtani igazságra, miszerint addig
nem beszélhetünk semmiféle megoldásról, amíg a fejlődő óriások, mint Kína nem
tesznek sokkal radikálisabb lépéseket, mint eddig valaha. Ugyanakkor a gazdag
világ a felelős a légkörben felgyülemlett karbon nagy részéért, 3/4-e az összes
széndioxidnak, amit 1850 óta kibocsátottunk. Most kell lépnünk, és minden fejlett
országnak el kell köteleznie magát a kőkemény megszorítások, csökkentés mellett,
amelyek révén a kibocsátásukat egy évtizeden belül valamivel az 1990-es érték
alá szorítják le.
A fejlődő országok érvelhetnek azzal, hogy nem ők okozták a probléma nagyját,
és mégis őket érinti a legérzékenyebben. Ugyanakkor, ők is növekvő mértékben járulnak
hozzá a felmelegedéshez, és ezért nekik is érdemi lépéseket kell tenniük, melyeknek
érzékelhető hatásuk van. Bár mindkét fél kevesebbet kapott, mint amit remélt,
a nemrégiben zajlott kibocsátási tárgyalások a világ két legnagyobb környezetszennyezője,
az USA és Kína között komoly előrelépésként értékelhetek.
A társadalmi igazságosság megköveteli, hogy az iparilag fejlett országok jó mélyen
nyúljanak a zsebeikbe, és virítsanak elő pénzt a szegényebb országok számára,
hogy felkészülhessenek a klímaváltozásra, s a zöld technológiák segítségével úgy
növekedhessenek, hogy közben a kibocsátásukat nem növelik. Egy ilyen jövőbéli
egyezmény részletes vázlatát már most le kell fixálni, szigorú, többoldalú monitorozással,
az erők védelmének fair jutalmazásával, és a "kibocsátás export" érdemi megadóztatásával,
hogy a teher végül egyenlőbben legyen elosztva azok között, akik a környezetszennyező
termékeket gyártanak, és akik e termékeket fogyasztják.
Az igazságosság azt is megköveteli, hogy az egyes fejlett országokra vállára
kirótt teher esetében mérlegeljük, hogy képesek-e megbirkózni vele; például újabb
EU tagállamok, akik gyakran sokkal szegényebbek, mint a "régi Európa" országai,
nem szabad, hogy többet szenvedjenek, mint gazdagabb társaik.
Az átalakulás költséges lesz, de sokkal kevésbé költséges, mint a világgazdaság
most folyó talpra állítása, és sokkal-sokkal kevésbé költséges, mint amilyenek
a nem-cselekvés következményei lennének.
Sokan közülünk, különösen a fejlett országokban, meg kell, hogy változtassák
az életstílusukat. Az a kor, amikor egy repülőjegy kevesebbe kerül, mint a taxi
a reptérre, a végéhez ért. Sokkal intelligensebb módon kell ennünk, vásárolnunk
és utaznunk és közlekednünk. Többet kell fizetnünk az energiáért, és kevesebb
energiát kell használnunk.
De az váltás egy alacsony-kibocsátású (low carbon) társadalomra sokkal több kilátást
és lehetőséget kínál, mint amennyi áldozatot követel. Már most is bizonyos országok
felfedezték, hogy ha felkarolják ezt az átalakulást, az fejlődést, növekedést
indít be, munkahelyek keletkeznek, és az emberek jobb minőségű életet élhetnek.
Még a tőke mozgása is ezt mutatja: tavaly először többet fektettek megújuló energiaforrásokba,
mint amennyit elektromosság fosszilis anyagokból való előállításába.
Carbon-függőségünktől való szabadulásunk röpke évtizedeken belül óriási mutatványokat
tesz majd szükségessé, mérnöki teljesítmények és innováció terén, olyanokat, amik
minden eddigit felülmúlnak. Ugyanakkor, amíg az ember Holdra juttatása, az atommag
meghasítása konfliktus és verseny eredményeként jött létre, addig az esedékes
carbon-versenyt az az együttműködő erőfeszítés kell, hogy mozgassa, hogy közösen
érjük el a kollektív megmenekülést.
A klímaváltozás legyőzése egyben az optimizmus győzelme is lesz a pesszimizmus
felett, a látás győzelme a rövidlátás felett, "természetünk jobb formájának" győzelme
(ahogyan Abraham Lincoln írja).
Ott van ez már annak a szellemében is, hogy 56 ország újságjai világszerte egyesültek
e vezércikk mögött. Ha mi, oly különböző politikai és nemzeti perspektívákkal
egyet tudunk érteni abban, hogy mit kell tennünk, nyilván képesek lesznek erre
választott vezetőink is.
A politikusoknak Koppenhágában megvan a hatalmuk ahhoz, hogy eldöntsék, a történelem
hogyan ítéli majd meg a generációnkat: mint amelyik felismerte a kihívást és felnőtt
hozzá, vagy mint amelyik olyan ostoba, hülye volt, hogy látta a bajt közeledni,
de semmit sem tett, hogy elhárítsa.
Esedezni fogunk nekik, hogy a helyes döntés hozzák meg ...
Ez a vezércikk ma 56 újságban jelent meg világszerte, 20 nyelven, beleértve az
oroszt, arabot és a kínait. A szöveget a Guardian csapata fogalmazta meg, több
mint egy hónapnyi konzultáció során, amelyet az akcióban részt vevő 20 újság szerkesztőivel
folytattak. A Guardianhoz hasonlóan a legtöbb újság megtette azt a gesztust, hogy
e cikket a címlapra tette, vezércikknek.
[Forrás: cspv.hu]
